A rendszerváltás alkotmányjogi fundamentuma, hogy a titkosszolgálat nem presszionálhatja az igazságszolgáltatási és nyomozó hatóságokat. Szabó Máté, az állampolgári jogok országgyűlési biztosa ennek szem előtt tartásával leszögezte: az NBH túllépett hatáskörén, amikor a 2006 őszi zavargások alkalmával kiadott sajtóközleményében felhívta a demonstrálók figyelmét, hogy az is bűntettet követ el, aki csak passzívan jelen van egy elfajuló tömegtüntetésen. Az ombudsman a rendőrséget is figyelmeztette: a diszkórazziák apropóján nem lehet „pofára kiválasztott” fiatalokat vizeletadásra bírni.
Vitathatatlan, a Nemzetbiztonsági Hivatal fellépése jogszerűtlensége mellett rossz szájízt is generál. Hisz felidézhet bizonyos diktatórikus tradíciókhoz köthető mozzanatokat. 1956 után Kádár vérbíróságai gyakran ítéltek súlyos börtönévekre olyanokat, akik fizikálisan nem vettek ugyan részt a népköztársasági címer zászlókból való kivágásában, vörös csillagok homlokzatokról történő leverésében, pártbrosúrák elégetésében, kormányépületek megszállásában, netán ÁVH-tisztek, funkcionáriusok bántalmazásában, de a híradófelvételek, sajtófotók tanúsága szerint jelen voltak az eseményeknél és kinyilvánították helyeslésüket. És ha nem is csuktak be minden ott lévőt, a fényképek bármikor elővehetőek voltak zsarolással való beszervezés, pozícióvesztéssel, útlevélbevonással járó intézkedés céljából.
Persze egy jogállam működése nem vethető össze a diktatúra törvénytipró pereivel, repressziós hozadékával. De pont ezért lenne fontos, hogy az NBH ne kibiceljen olyan partiban, ahol semmi helye. A rendszerváltás alkotmányjogi fundamentuma, hogy a titkosszolgálat nem presszionálhatja az igazságszolgáltatási és nyomozó hatóságokat. Miként jogkörüket se veheti át. Korábban fordítva működött. Gulyáskommunizmusunk titkosrendőrsége a jogszabályok fölött állt. Lényegében még a szocialista rendszer törvényeit is önkényesen értelmezte. Semmiféle kontroll nem volt a lehallgató-besúgóhálózati gépezet fölött. Így áldozatai sikeresen nemigen fordulhattak panaszaikkal az elvileg a BM fölött álló ügyészséghez. Demokráciában viszont a belbiztonsági szervek feladata a paragrafusok betartása, nem pedig műkedvelő interpretálásuk. Aligha veszi ki jól magát, ha a polgári kémszolgálat úgy viselkedik, mintha ő lenne a jogfilozófiai dilemmák eldöntésére hivatott grémium. Ugyanis ezzel hatáskört bitorol, lévén, hogy van már ilyen testület: az Alkotmánybíróság.
Másik dolog látszólag kisebb jelentőségű. Ennek nincs fajsúlyos belpolitikai háttere. Ám sok fiatalnak, akiket potenciális bűnözővé degradálva megalázó drogtesztre kényszerítettek, nyilvánvaló elégtétel a jogvédő intervenciója. Mezei fogyasztók kriminalizálása akkor sem célravezető, ha valaki egyetért a lágy drogok tilalmával. De ha az is a – cikkszerző szerint követésre méltatlan - törvényalkotói szándék, hogy minden füvező középiskolást rabosítsanak, ezt akkor se lehet válogatás nélkül megtenni. Mondván, gyűjtsük be az egész társaságot, csak lebukik valaki a soraikból. Vajon mit szólnának a járókelők, amennyiben néhány zsebes akciója miatt a rendőrjárőr tömeges motozást rendelne el? Netán a hatóság egy toronyház összes lakását átkutatná, gondolván, hátha az egyikben körözött postarabló rejtőzködik? Szigorú mezsgyehatár vonandó a legitim intézkedés és a polgárok öncélú, erőfitogtató zaklatása között. Kiábrándító, hogy lassacskán húsz éve demokráciában vagyunk, ámde erőszakszerveink feltételes reflexei gyakran a pártállami mentalitást idézik.
Papp László Tamás
