Hazugsághatalmak hálójában - Bogár László írása

2008-09-20. 10:13

Ha egy közösség Őszöd után is képes a létroncsoló diktatúrát eltűrni, akkor lélekben már feladta a küzdelmet. Éppen két esztendeje már, hogy a verbális polgárháború egyre mélyebb örvényeibe süllyedő magyar közbeszéd meghatározó "toposzává" a hazugság és a deficit fogalmai váltak. A hazugság deficitje és a deficit hazugsága kapcsolódnak össze egyre kiszámíthatatlanabb válságörvényekké, ezért nem látszik teljesen haszontalannak egy kicsit elmélyültebben is megvizsgálni a kérdéskör mélyebb rétegeit.

Először tegyünk egy némileg talán zavarba ejtő kitérőt a hazugsággal kapcsolatban.

A hazugság, vagyis mások szándékos megtévesztésére való képesség már az összes fejlettebb emlősállat evolúciós szintjén megjelenik. A lopakodó, cserkésző leopárd is azt "hazudja" a gazellacsordának, hogy az nincs veszélyben, mert egyébként aligha tudná lesből elejteni e hazugságtól megtévesztett áldozatát. Az persze más kérdés, hogy a gazella is "tudatában" van a vele szemben szerveződő "összeesküvésnek", ezért egész evolúciós eszköztárát mozgásba hozza, hogy az ne sikerüljön.

Az embernél nagyjából három- és ötéves kor között alakul ki a hazugságra való képesség, a pszichológusok szerint minél "intelligensebb" a gyerek, annál hamarabb. Ezt követően egy, a nyugatias létmódban élő ember nagyjából húszezerszer hazudik élete során. Bár ez minden kultúrában a morálisan elítélt bűnök egyike, de olyan bűn, amelynek rutinszerű elkövetését a közösség erkölcsi normái viszonylag jól tolerálják. És ennek világosan körülhatárolható oka van. Az "igazság" azonnali kimondása minden körülmények között akár komoly mentális feszültséggel is járhat az ember hétköznapi együttműködésének színterein. Mindnyájan tudjuk, hogy a hétköznapi hazugságaink jelentős része inkább "színlelés", ezzel rejtjük el esetleges rosszkedvünket vagy mások iránti eseti, netán általános elutasításunkat. Egészen biztos, hogy ha ennek mindig nyíltan és közvetítés nélkül utat nyitnánk, az jelentősen emelné az emberi közösségek konfliktusszintjét. Nem is beszélve a "kegyes" hazugságokról, amikor valóban akár jó értelemben vett kíméletből hallgatunk el és/vagy "szépítünk" meg valamit. Ráadásul a történelem számos olyan esetet ismer, amikor a rosszkor, rossz helyen és rosszul kimondott igazság olyan súlyos tragédiához vezetett, amelynek roncsoló hatása bizonyosan nagyobb volt, mint az elhallgatás és lassú "adagolás" erkölcsileg nem túl vonzó, de mégis kisebb kockázattal járó stratégiájából a közösségre háramló teher viselésének ára.

Őszöd nem menthető!

A hazugság megítélése tehát korántsem olyan ellentmondásmentes, mint amilyennek látszik, de még mielőtt bárki félreértené, mindennek az előre bocsátásával nem az őszödi hazugságot kívánom erkölcsileg mentegetni, sőt! Csak attól óvnám magunkat, hogy e valóban förtelmes tett elítélésének indokolt felháborodása közepette a hazugság problémakörét leegyszerűsítsük, netán mi is hazugsággal, legalábbis önáltatással próbáljuk mindezt feldolgozni.

Történelmi kontextusban elhelyezve a kérdést különbséget kell tennünk a "közember" hétköznapi hazugságai és az elitcsoportokhoz tartozó, a közösség valamilyen felhatalmazásával közfeladatokat ellátó személy ebbéli tevékenysége közben elhangzó hazugságai között. Ezért újabb rövid kitérőként vegyük szemügyre magának az elitnek a történelmi szerepét!

Már a tradicionális társadalmakban kiderülni látszott, hogy a közösség nem tud mindig és mindenféle cselekvés közvetlen szereplője lenni. Ezért alakult ki az a sajátos "munkamegosztás", amelynek lényege, hogy a közösség erre a célra felépített "létkarakterű" személyeket "küld be" azokba a cselekvési terekbe, ahová mint közösség nem tudhat minden esetben közvetlenül belépni. A közösség persze sokoldalú komplex eljárások keretében állandó ellenőrzés alatt tartja ezeket az elitcsoportokat, sőt közöttük is létezik egy bonyolult szerveződésű, kölcsönös ellenőrzési mező. Az ezt a szakrális rendet végleg szétroncsoló felvilágosodás cinizmusát jelzi, hogy végül is helyesen emeli ki a lényeget: az eliteknek Észben és Erényben dúsaknak kell lenniük ahhoz, hogy történelmi küldetésüket betöltsék. Az Ész jelenti azokat a tudásokat, amelyek lehetővé teszik az elgondolhatóság és megvalósíthatóság összehangolását, és az Erény teszi lehetővé, hogy mindezt a "folytathatóság" létkritériumának is képesek legyenek alávetni. Vagyis, hogy semmiképpen ne uralkodhasson el az "utánam a vízözön" cinikus-gátlástalan létkaraktere. A felvilágosodás létroncsoló stratégiáját egyébként a reneszánsz alapozta meg, amelynek egyik legjellegzetesebb figurája Machiavelli, aki először fejti ki ennek a pusztító létkarakternek a credóját, és ez már szinte egyenesen vezet a "ma" eseményeihez.

Kollaboráns elit

Ez a nyugatias modernitás létstratégiája, amely, mint azóta láthatjuk, maga a megtestesült folytathatatlanság, a megvalósult abszurditások világa. Csak azért állhatott fenn mégis egy fél évezreden át, a 20. század közepéig, mert gátlástalan brutalitással fosztotta ki a Nyugaton kívüli világ ("The West and the Rest") értéktereit. Ám a múlt század közepére egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a világ a Nyugat létroncsolása ellen lázadó lokalitások permanens globális háborújával fenyeget. Ezt a válságot az új létmód, amely önmagát dezinformatív módon "globalizációként" nevezi meg, úgy igyekszik "megoldani", hogy egyszerűen "leváltja" a valóságot.

Az új létmód, a "globalizáció" ugyanis a mesterséges lét megkonstruálására törekszik. Anyag helyett műanyag, élet helyett genetikusan módosított "műélet" és lélek helyett médiamanipulációval "tudatmódosított", embernek látszó tárgyak létrehozása. Ezzel azonban egyúttal végleg összeomlik a tízezer éves alku, amely az eliteket a szakrális rend betartására és betartatására ösztönözte. A valóság maga válik a létroncsolás közvetlen eszközévé és tárgyává. A globalitás létmódjának rejtett hatalomszerkezete minden lokalitásban, tehát az elemi emberi közösségek mindegyikében "strukturálisan kódolja" a hazugságot. Kényszerítő, fegyelmező és értelmező hatalmi eszközei segítségével a "hazugságot" teszi "igazsággá", és az igazság válik megbélyegzett és veszedelmes "hazugsággá".

A kényszerítő hatalmak a transznacionális tőkestruktúrák testesítik meg, amelyek a közvetlen megélhetési szükségletek kisajátításával, alig burkolt erőszakkal bírják rá a lokalitások alávetett népeinek többségét, hogy életük újratermelését a tőkestruktúrák közvetlen érdekeinek rendeljék alá. A fegyelmező hatalmakat a Nemzetközi Valutaalap, a Világbank, a WTO, a nagy hitelminősítők és auditáló cégek, amelyek a lokalitások manipulált elitjeit szorítják rá figyelmeztető-fenyegető erejükkel a "politikailag korrekt" gazdaságstratégiai magatartásra – vagyis saját lokalitásaik kiszolgáltatottságának fenntartására. Az értelmező hatalom intézményes alkalmazását a globális média végzi, amelynek segítségével az erőszak szabadságként, míg a szabadságra irányuló erőfeszítések a szabadságot veszélyeztető "felforgatásként" mutathatók be. Nacionalista, populista, protekcionista tehát mindenki, aki csupán természetes felelősséget érez saját nemzetéért, "nép-szerű", hogyha tiszteletben tartja a demokratikus választói akaratnyilvánítást, és ha szükséges, igyekszik megvédelmezni ("protekció") a kiszolgáltatott lokalitást a globalitás pusztító hatásaitól.

Ez a sajátos patologikus szerkezet tehát strukturálisan kódolja a hazugságot, ezért a lokalitások kollaboráns elitjei folyton hazudnak. A népüknek jólétet és felemelkedést, hogy megválasszák őket, a globális "birodalomnak" meg azt, hogy korlátlanul kifosztják érdekükben a saját lokalitásukat, noha ez annak teljes pusztulásával járna, így ezt "csak" részben teszik, tehetik.

Bibó István már 1945-ben rámutatott arra, hogy a magyar társadalom valóságértelmezési logikája rohamosan torzul. Az egyik póluson felhalmozódik az általa "túlfeszült lényeglátásnak" nevezett magatartás, míg a másikon a cinikus-gátlástalan, általa "hamis realistáknak" nevezett "pragmatikusok" hadáé. Felhívja a figyelmet, hogy mindez kikerülhetetlenül vezet az elitek "értelmi és erkölcsi lezülléséhez". A katasztrófát nem önmagában a hazugság jelenléte adja, hanem az, hogy kizárólag a hazugsághatalmak diktatúrája létezik.

Ha mindezek nyomán most feltesszük a kérdést, hogy mi is történt itt két éve ősszel, akkor nagyjából a következőket mondhatjuk el.

A globalitás urainak kegyéből

Bár az ország önmagához reflexív módon még viszonyulni képes részének a 2006-os választások előtt is világos volt, hogy globális kifosztóink jelentősen emelni kívánják a birodalmi sarcot, és hogy a Magyarország nevű lokalitás régóta súlyosbodó válságának éppen ez a kifosztás az alapvető oka, a politikai élet főszereplői közül ezt senki még csak nem is említette, és az óta sem említi!

Pontosabban a politikai "szélsőségesek" kivételével az imént említett evidenciát a középre törekvő politikai reprezentánsok közül senki nem tudja, és főként nem is akarja említeni. Az ok kézenfekvő! Tudják, hogy csak a globalitás urainak a kegyéből kaphatnak felhatalmazást (a "szuverén" magyar nép közvetítésével persze) a kormányzásra, amely aztán így aligha épülhet másra, mint a lokalitás további kifosztásában való (bűn)segédkezésre.

A helyzetből adódó fő kérdés tehát az, hogy lehet-e hazugságot leleplezni egy másik hazugsággal úgy, hogy közben mi magunk is elhallgatjuk a lényeget. Azt a lényeget, amely talán úgy foglalható össze, hogy mindaz, amiről azt hazudjuk, hogy demokrácia, jogállam és piacgazdaság (tehát a rendszerváltás rendszere), valójában a globális hatalomgazdaság lokális diktatúrája, kollaboráns helyi elitek által üzemeltetve. Az elmélyülő válság igazi oka tehát az, hogy a két üzleti vállalkozásként üzemeltetett "politikaipari holding", a Fidesz és az MSZP, noha egymással gyilkos háborút vív, egyformán érdekelt abban, hogy ez az alapvető "rendszerhazugság" semmiképpen ki ne derülhessen. Ez azért tragikomikus, mert a választók nagy része tudja, vagy legalább is "érzi" ezt. A tény, hogy a most már csupán egyszázalékos támogatottsággal, de mégis a birodalmi erőszak közvetlen betüremkedéseként működő SZDSZ határozhatja meg az ország sorsát (és próbál a maga egy százalékával százszázalékos SZDSZ-többségű "szakértői kormányt" az országra erőltetni), azt jelzi, hogy nem tudunk kitörni a hazugsághatalmak hálójából. Ez igen veszélyes jövőt vetít előre!

És végül önámító hazugságaink egyik sajátos megnyilvánulására egy elgondolkodtató metafora. Van Budapest belvárosában egy igen elegáns tér, amelynek középpontjában egykori elnyomóinknak, a szovjet birodalom "felszabadítóinak" az emlékműve áll. Az emlékmű egyik oldalán jelenlegi kifosztónknak, a globalitás amerikai impériumának az erődítményszerű képviselete magasodik. Mellette a "Magyar Nemzeti" Bank, amely a globális pénzhatalom lokális fegyelmezési erőszakintézménye, természetesen a "magyar nemzettel" szemben. És végül a tér leghatalmasabb "képződménye" a valaha a kora globalitás pénzhatalmi központjaként működő tőzsde épülete, amelyben a mai globális értelmező erőszak leghatékonyabb fegyvere, a televízió székel. Mind-mind tehát elnyomásunk, alávetésünk alapvető intézményeinek szimbóluma. És, hogy a paródia burleszkszerűen teljes legyen, mi más lehetne a tér neve, mint: Szabadság. Kell-e ehhez bárminő kommentár?

Ha egy közösség ilyen tartósan képes a hazugsághatalmak diktatúráját eltűrni, az csak azért lehetséges, mert lélekben már feladta a küzdelmet. Túlélésünk esélyét tehát csak egy olyan lelki, erkölcsi, szellemi dráma – és az ennek nyomán végbemenő megújulás – adhatja, amely csupán történelmünk legkritikusabb elágazási pontjaihoz mérhető.


Bogár László

(MHO)
http://kuruc.info/r/1/28376/#

Vonjuk le a 2006. őszi véres események tanulságait!

* Schiffer András - andras.schiffer@gmail..com

| 2008. szeptember 17., szerda 08:10

(Schiffer András írása a Túlkapások című, ma megjelenő könyv utószavának szerkesztett változata. Az Index könyvek sorozatban megjelenő kötet az Index hírportálon 2006 októbere és 2008 augusztusa között megjelent, Gőbölyös Soma-díjas cikksorozaton alapul, a könyvet a 2006 őszén Budapesten történteket testi épségüket kockáztatva, közvetlen közelből megörökítő fotóriporterek mélyen megrázó képanyagával illusztráltuk.)

Az Elkúrtuk-botrány, Gyurcsány Ferenc miniszterelnök „őszödi beszédének" nyilvánosságra hozatala a maga brutalitásával tárta a közvélemény elé a magyar közélet morális válságát. Egy demokratikus politikai közösség azon a feltevésen nyugszik, hogy léteznek olyan morális, procedurális normák, amelyeket a közösség elsöprő többsége - pártállástól függetlenül - magáénak vall és érvényességükben joggal bízik.

Természetes ugyanakkor, hogy minden demokratikus politikai közösségben előfordulnak normaszegések. Egy erős morális kötelékekkel alátámasztott demokratikus közösség azonban haladéktalanul és félreérthetetlenül azonosítja, majd elítéli a normasértést, a normaszegő pedig számít a közösség rosszallására, továbbá politikai, jogi szankcióira.
A cikk a hirdetés után folytatódik h i r d e t é s

Ha eltérően is ítéljük meg ma ebben az országban az „őszödi beszéd" tartalmát, az aligha volt kétséges már az első pillanatban, hogy a szöveg nyilvánosságra kerülése hatalmas megrázkódtatást okoz. A botránynak azonban még abból a megfontolásból sem lettek személyi konzekvenciái, hogy a kormánypártok legalább ezekkel csökkentsék a megrázkódtatás mértékét. Pedig a miniszterelnök megsértette az egyenlő tisztelet elvét: Gyurcsány Ferenc nem demokrata.

A 2006. szeptember 17. estéjén, és a következő hetekben az Országház elé gyűlt tömegben számosan voltak, akiket nem pártpolitikai megfontolás és nem a rasszista-szélsőjobboldali indulat, hanem a megsértett állampolgári önérzet vitt ki a térre.

Az „őszödi beszédnek" más értelemben persze lettek, nagyon is gyászos következményei. Egyrészt már a szeptember 17-ét követő napokban megindult a kormánypárti valóságmagyarázók összemosási hadjárata. A 2006-os kampány immáron büszkén vállalt és tudatos hazugsága mellé odatették a korábbi kampányok megvalósulatlan ígéreteit, a titokban elmondott szózatból „bátor szembenézést", a hazugságbeszédből igazságbeszédet fabrikáltak. A szavakat teljesen kiforgatták eredeti értelmükből.

A krízis másik, tragikus eredménye: a karhatalmi ámokfutás 2006. őszén. A közhatalmat gyakorló személyek különösen nagy felelősséget viselnek a demokratikus politikai közösséget összetartó elvek és normák épségéért. Ha a közhatalom reflektálatlanul és következmények nélkül lép túl alapvető szabályokon, a norma-nélküliség szétterjed a közigazgatásban és előbb-utóbb „normává" szilárdul a tiltakozó tömegben is.
A krízis másik, tragikus eredménye: a karhatalmi ámokfutás 2006. őszén

A demokratikus politikai közösséget összetartó közös feltételezések közül való az is, hogy a Köztársaság rendvédelmi szerveire minden polgár számíthat ha bajba kerül, s a legális erőszak-monopólium birtokában levő szervek pártatlanul kényszerítik ki és juttatják érvényre a törvényességet. Ennél fogva hamis és mérhetetlenül káros, ahogyan a 2006. őszi összemosási kísérlet egyenlőségjelet tett a jogtipró rendőrség és a randalírozók közé. Nem kétséges, hogy utóbbiak is komoly törvénysértéseket, néhol súlyos bűncselekményeket követtek el.

A Köztársaság rendőr-egyenruhájába bújt - a törvény nevében és az adófizetők pénzén fellépő - személyek azonban a Köztársaság szerveibe vetett közbizalmat, a jogállam tekintélyét is kockára tették. Pontosan azt a bizalmat és tekintélyt, amely a mindenkori törvénysértőkkel szembeni hatékony fellépéshez elengedhetetlen.

A közös feltételezések között kitüntetett helyet foglal el a törvényes következmények elmaradhatatlanságába vetett hit. Bodoky Tamás ma megjelenő, Túlkapások című kötete [1] ennek a hitnek a megrendülését dokumentálja. A riportok főszereplői áldozatok: nem találunk köztük gyújtogatót vagy a tévészékház ostromlóját.

Az egyéni drámákban egy letűnt korszak pártszolgálatos, államvédelmi egységei elevenednek meg. Kilőtt szemek, megalázott emberek, sérült, illetve ártalmatlanná tett emberekkel szembeni erőszak, koncepciós eljárások, tönkretett egzisztenciák, maradandó traumák. A Kruchina-fivéreket azért térdepeltették az utcán B. Barnabás mellé, mert a csoportos elkövetéshez minimum három tettesre van szükség. Fábián Gábort elfogásakor „rohadt Fidesz-bérencnek" nevezték és közölték vele, hogy a régi rendszerben már a helyszínen agyonlőtték volna.

Révész Máriusz országgyűlési képviselő úgy ment oda a rendőrökhöz, hogy felmutatta képviselői igazolványát („pontosan tudták, hogy ki vagyok"), majd a rendőrök a sorfal mögé kísérték, s ott eszméletlenre verték. A Köztársaság egyenruháját viselő, azonosítatlan személyek a Köztársaság legfőbb népképviseleti szervének tagját támadták meg. Révész az igazi felelősnek azt tartja, aki levette a rendőrökről az azonosító jelet, mert ezzel olyan biztatást adott ezeknek az embereknek, hogy itt most mindent szabad.

A rendőrségre később árpádsávos tüntetőkről érkezett bejelentés, mondván: ők okozták a képviselő sérüléseit. A hatóság ezt a bejelentést roppant komolyan vette, miközben a hátrakísérés körülményeivel nem foglalkozott.

Régmúlt idők életrajzi lexikonai ötlenek fel: az ÁVH börtönében agyonvert Ries igazságügy-miniszter életpályája zárult úgy, hogy a „börtönben szerzett betegségben" hunyt el. A de ja vu-érzést más momentumok is erősítik. Hatvan évvel ezelőtt, a kommunista hatalomátvétel idején nagyüzemi módszerekkel hamisítottak papírokat, manipuláltak telekkönyvi adatokat azért, hogy a leendő áldozatokat befeketítsék, szégyenbélyeget süssenek rájuk.

A módszer úgy tűnik, ha finomítottan is, de továbbél: ha a törvénysértéseket nem lehet többé takargatni, úgy a jogtiprók és kiszolgálóik az áldozatok erkölcsi integritását kezdik ki, megpróbálják magukkal rántani őket a sárba. Révészről elterjesztették, hogy az atrocitás idején csontrészeg volt. Amikor kötéssel a fején megjelent az Országgyűlésben, kormánypárti képviselőtársai gúnyolódtak rajta és hisztériakeltéssel vádolták.
A '89-es jogállami forradalom a névtelen betelefonáló archetípusa ellenében győzedelmeskedett

A következő hónapok kormányoldali kommunikációjában gúnyos toposszá lett a „békés tüntető": így mosták össze a valóban békés tüntetőket, ártatlan áldozatokat a szélsőjobboldali huligánokkal. Az inszinuáció leggyomorforgatóbb példája a Kruchina-fivérekkel esett meg. Bolgár György klubrádiós műsorában egy névtelen betelefonáló Kruchináékat a zavargásokban való részvétellel, konkrét bűncselekmények elkövetésével vádolta meg. Bodoky Tamás kérése ellenére Bolgár György nem adta meg a névtelen betelefonáló telefonszámát, nem sokkal később azonban maga a névtelen betelefonáló jelentkezett - ismeretlen számról - Bodokynál és inkognitóját megőrizve, elismételte rágalmait.

Az elmúlt években sokan polemizáltak azon, hogy a magyar rendszerváltásnak az is egy sajátossága volt, hogy nem akadtak igazából ellenfelei. Dehogynem: a '89-es jogállami forradalom a névtelen betelefonáló archetípusa ellenében győzedelmeskedett.

A „Túlkapások" előszava Sólyom Lászlót idézi. Az államszervezet demokratikus működése felett őrködő köztársasági elnök arra figyelmeztetett, „a jogállam próbája lesz, hogyan dolgozza fel az igazságszolgáltatás a tavaly szeptemberben, de főleg az október 23-i tüntetéseken történteket", majd hozzáfűzte: „Félő hogy sok ismeretlen tettes, az elkövetők több mint nyolcvan százaléka büntetlen marad. Félő, hogy sok ismert vezető felelőssége - a szakmai és politikai felelősség - szintén tisztázatlan marad. S mi marad a végén? A kitüntetések."

A 2006. őszi barikádokon feltűnően sok huszonévest láthattunk. Az elmúlt húsz évben felnőtt egy generáció, amelyik nem élte át a rendszerváltás eufóriáját. Az ő számukra a demokratikus jogállam egy értékmentes álarc, amely mögül rendre felsejlik a részvétlenség, a cinizmus, a kollektív felelőtlenség, a következmények nélkül hagyott önkény, a politikai korrupció.

Mindannyiunk felelőssége, hogy a szétzilálódott demokratikus politikai közösséget és a demokratikus jogállamot rendbe tegyük. Ehhez az első lépést azzal tesszük meg, ha a 2006. őszi véres események tanulságait levonjuk.
Elkerülhetetlen a rendőri és politikai irányítók politikai és jogi felelősségének kivizsgálása

Először. A „Túlkapások"-kötetben [2] is rengeteg eset szerepel, ahol a rendőri jogtiprás tényét (sőt: a rendőri hazugságokat is!) megállapítja a bíróság, az elkövetők mégis azonosítatlanok maradnak. Ennek részint strukturális okai vannak. Újra kéne gondolni a büntetőeljárás súlypontjait, valamint a nyomozó hatóságokra vonatkozó szervezeti szabályokat. Olyan értelemben is változtatni kéne a rendészeti és a büntetőjog szabályain, hogy amikor beazonosított rendőri egységek beazonosíthatatlan tagjai követnek el jogsértéseket, úgy mögöttük a felettesek felelőssége megállapítható legyen.

Tarthatatlan továbbá, hogy a hivatalos személy elleni erőszak ma súlyosabban büntetendő, mint a hivatalos eljárásban elkövetett bántalmazás.

Másodszor. A 2006. őszi eseményekben nem egyedi „túlkapások" történtek, hanem azonosító-jelvény nélküli csapatok tömeges és brutális jogsértéseket követtek el a Köztársaság polgáraival szemben. A konkrét jogsértést megvalósító személyek felelősségre vonása mellett tehát elkerülhetetlen a rendőri és politikai irányítók (a „kitüntetők") politikai és jogi felelősségének kivizsgálása.

Ellenkező esetben továbbra is olyan országban fogunk élni, ahol a legkirívóbb hatalmi normaszegéseknek sosincs felelősük.

Harmadszor. Amikor 2006. őszén jogvédő szervezetek és a Védegylet szót emeltek a rendőr-terror miatt, valamennyien megkapták a „másik oldalról", hogy „Fidesz-bérencek". Amikor 2008. nyarán a Védegylet és jogvédő szervezetek szolidaritásukról biztosították a szélsőjobboldali erőszaknak kitett melegeket, olyan úgynevezett jobboldali értelmiségiek minősítették a gesztust „eszdéeszesnek", akik 2006. október 23-án maguk is elszenvedték a rendőr-attakot. A meleg-szolidaritási nyilatkozat miatt ugyanakkor olyan úgynevezett baloldali értelmiségiek fejezték ki örömüket a Védegyletnek, akik 2006. őszén még a „fasiszták pártfogásával" vádolták a szervezetet.

Két évvel korábban decens liberális megmondóembereknek annyi hozzáfűznivalójuk volt a vérző fejű emberek látványához: "minek mentek oda, én sem mentem oda, velem nem is történt ilyesmi". Most júliusban, a meleg büszkeségnapi szégyen után, decens konzervatív megmondóembereknek annyi hozzáfűznivalójuk volt a vérző fejű emberek látványához: „minek kellett ilyen kihívóan felvonulni és provokálni".
Azért kell tiltakozni, hogy a jogsértés jogsértésnek minősüljön

A kétoldali „kettős mérce" helyett ideje volna visszatalálni - többek között - ahhoz a mércéhez (is), amelyet Kis János állított fel még 1987-ben: „Amikor másokról, az emberi jogok megsértésével üldözött vagy diszkriminált személyek védelméről van szó, nincs helye politikai mérlegelésnek. Nem képzelhető el olyan külső előny, amelynek a kedvéért sorsukra lehetne hagyni őket. Ha embereket morális jogaikban megsértenek, tiltakozni kell, amennyire erőnkből telik. Nem azért, mert ha sokan tiltakoznak, csökkenhet a súlyos jogsértések gyakorisága, ámbár így igaz. Nem azért, mert a szolidaritás szövetségeseket szerezhet a mozgalomnak, bár ez is igaz lehet. Azért kell tiltakozni, mert valakinek az emberi méltóságát megsértették, s ez tűrhetetlen. Azért kell tiltakozni, mert a saját méltóságunkat sérti, ha tehetnénk valamit, s mégis belenyugszunk a tűrhetetlenbe. Azért kell tiltakozni, hogy a jogsértés jogsértésnek minősüljön. Hogy kimondassék: a polgárok nem az államtól kapják alapvető jogaikat - vannak emberi jogaik. Ennél alább nem adhatjuk"*

*Kis János:Vannak-e emberi jogaink? 209. o. (Magyar Füzetek,1987)
http://index.hu/velemeny/jegyzet/schiffer7672/