Mészáros László
A tornádó közepén látszólagos nyugalom van. Nem érződik a szélvihar gyilkos ereje, bár már mindenhol a pusztítás nyomait látja az ember. Sokan talán még reménykednek is, hogy már túl vannak a nehezén, de a rövid szünet után bizton érkezik a tombolás második felvonása.
Ilyen átmeneti nyugalmi állapotban van most a világgazdaság is. A globalizált gazdaság összeomlásának eddigi leglátványosabb szakaszán már túl vagyunk. A pénzügyi rendszer összeroskadt, az ingatlanpiaci buborékok kipukkadtak. A tőzsdék átlag 70%-os értékvesztést szenvedtek el világszerte. A fogyasztás mindenhol lecsökkent, a hitelhabzsolásra építő ágazatok (pl. autóipar) már szembesültek a kiábrándító realitással.
A Nagy Világgazdasági Válság jelenleg egy érési fázisnál tart. A világ kormányai - attól függően, hogy mit is gondolnak a válság okának - nekiláttak a romeltakarításnak.
Likviditási vagy strukturális válság?
Egyesek úgy ítélték meg, hogy likviditási válsággal és nem szerkezeti válsággal állunk szemben. Ők rutinból likviditásbővítő intézkedéseket hoztak. A Fed, az angol jegybank (BOE) és a Svájci Nemzeti Bank (SNB) is nullához közeli jelképes szintre csökkentette le a jegybanki alapkamatot – kevés eredménnyel. Ez nem csoda, hiszen a világban jelenleg nem likviditási válság van! Mi is a különbség a likviditási válság és a strukturális válság között? Amennyiben egy cég jó piaci pozícióban van, nyereséges, de tevékenysége megszervezéséhez kevés a forrása, az likviditási problémával áll szemben. Amennyiben egy cég piaca összeomlott, termékei iránt lecsökkent a kereslet, esnek az árak, veszteséget termel, annak strukturális problémát kell megoldania. A likviditási válságban lévő cégnek segít az új forrás, a strukturális válságban lévő cégnél viszont csak elodázza a alkalmazkodási kényszert. Legalábbis abban az esetben, ha a cég a veszteséges tevékenységének fenntartására használja azt fel, és nem a tevékenységének strukturális megújítására (lásd: amerikai autóipar).
Mások keresletbővítő intézkedéseket hoztak. Németország pl. tartózkodott attól, hogy lenullázza a jegybanki alapkamatot, viszont 2.500 eurós roncsprémium bevezetésével növelte meg a keresletet az autóiparának termékei iránt. Ez abban az esetben jó döntés, ha az autók iránti jövőbeni kereslet biztosítja majd az ágazati kapacitások kihasználását, egyébként viszont csak arra jó, hogy a kb. 40%-os fölösleges kapacitást felhalmozó autóipar más vállalatai menjenek először csődbe. Ez a német autóipar szempontjából persze üdvözítő következmény, viszont az üzleti tehetség helyett ismét az állami beavatkozás tesz különbséget sikeres és sikertelen vállalkozás között.
A direkt állami beavatkozás egyébként már a válság kiteljesedésének első napjaitól kezdve megjelent az intézkedések között: a veszteség államosításának formájában. Mi másnak lennének tekinthetőek a csődközelbe került bankoknak tulajdonosi pozícióért cserébe nyújtott állami támogatások? Érdekes emberfajta a kapitalista: amíg nyereséges a vállalata elszánt híve a liberális piacgazdaságnak, ha viszont csődbe viszi a cégét, mindjárt felismeri a közösségi szerepvállalás fontosságát.
Látszatpénz, túlfogyasztás, eufória
Látható, hogy a döntéshozók nagy része még mindig azt hiszi, hogy a Nagy Világgazdasági Válság csak egy a globalizált világgazdaságot sújtó „szokásos válságok" sorában. Mélyebb, súlyosabb mint gondolták, de majd kezelik és aztán minden olyan lesz mint régen. A grafikonok ha nem „V" formát mutatnak, akkor majd „U" alakúak lesznek. Ez azonban nagyon nagy tévedés: a világgazdaság már soha nem lesz olyan, mint amilyen 2008 előtt volt! Az „átlag válságok" kezelésére használatos monetáris és fiskális intézkedések önmagukban nem fognak átütő sikert hozni. Egyszerűen azért nem, mert a „látszatpénzből túlfogyasztó" globalizált világgazdaság alapmechanizmusai buktak meg. Game Over! A korábbi struktúra nem tartható fenn tovább. Titkon mindenki tudta, érezte ezt már az utóbbi tíz évben is, csak most nagyon fájdalmas szembesülni a valósággal.
Mik is hát a Nagy Világgazdasági Válság valódi okai?
1989., a kommunista blokk viharos gyorsaságú felbomlása után az USA lett a gazdasági és politikai világhatalomért folytatott játszma abszolút győztese. A hatalmi eufória gazdasági eufóriával társult. A globalizációnak nevezett világgazdasági mozgalom kiteljesedett és hatalmas gazdasági sikereket hozott. A globalizáció új földrészeket kapcsolt be a világgazdaságba, és korábban soha nem látott technológiai fejlődést eredményezett.
A közvetlen gazdasági előnyök miatt a termelés fokozatosan áttelepült az olcsó munkaerővel rendelkező térségekbe (pl. Ázsia), miközben a világgazdaság korábbi termelési központjai (USA, Európa) kereskedelmi, pénzügyi és főleg fogyasztási központokká váltak. Kis túlzással: Kína termelt, mi meg jól éltünk. Termelés hiányában a kereskedelmi folyamatokat fölöztük le és rafinált mechanizmusokat találtunk ki látszatpénz („ghoost assets") ipari méretekben való termelésére - hiszen a fogyasztást valamiből finanszírozni kellett.
Származékos pénzügyi termékek fedték el a befektetések valódi értékét. A tőzsdéken egymást szédítették a befektetők és elemzők, hogy milyen sokat is érnek az egyes részvények. Az ingatlanpiacon nem lehetett olyan drágán építeni vagy vásárolni, hogy ne lehessen belőle komoly nyereséggel kiszállni (lásd: USA, Spanyolország). A kormányok a politikusok választási licitjében felduzzadó közkiadásokat egyre nagyobb mértékben hitelből fedezték, amit ha nem adott a piac, hát a bankóprés beindításával teremtettek elő (általános vélekedés, hogy a kincstárjegyek (T-Bondok) lejegyzése mögött piaci szereplők mögé bújva sokszor maga az állam áll).
Eladósodott világ
A világ 2008 második felére eljutott oda, hogy a mesterségesen képzett látszat tőke már kb. két és félszer meghaladta a reálgazdaság méretét! Eközben a lakosság rendületlenül növelte a fogyasztását. 3 évente autót cserélt, hegyeket halmozott fel haszontalan kacatokból, a néhány éves „ósdi" kütyüit vadonatújakra cserélte, utazott, szórakozott. Ha nem volt hozzá jövedelme, hát hallgatva a korszellemre bátran eladósodott.
A folyamatot látták a bankárok, de nem akartak kimaradni a hitelboomból. Látták a politikusok, de a mesterségesen felpörgetett fogyasztással vásárolták meg a szavazatokat. Látták a nagyvállalatok vezetői, de a csillagászati bonuszuk az év végi eredménytől függött. Látták a tőkések, de élvezték a befektetéseik extra hozamát. A fogyasztók pedig abban a hamis illúzióban ringatták magukat, hogy ez a jóléti aranykor örökké tart majd.
Na ez a világgazdasági rendszer omlott össze az elmúlt hónapokban!
Hallgathatjuk még egy darabig a hírekben, hogy a késik a fellendülés, meg hogy a válság miatt valamely mutató már megint kedvezőtlenebb a vártnál, de jobb lenne végre tudomásul venni: minden kísérlet (likviditásbővítő, fogyasztásélénkítő, munkahelymegőrző, stb), ami ezt a talajt vesztett, „látszatpénzből túlfogyasztó" rendszert szeretné életben tartani: kudarcra van ítélve!
A probléma megoldásának kulcsa egy alacsonyabb szintű fogyasztásra alapozott, a lokális tevékenységekre erősebben építő világgazdasági struktúra kialakítása, valamint ezzel egyidejűleg egy új globális pénzügyi rendszer kiépítése, mely magakadályozza a látszat tőke újra termelődését. (Az új gazdasági struktúrával elemzés sorozatom következő „Jövő idő V/2, A dinoszauruszok ismét kihalnak" című részében foglalkozom majd részletesebben.)
Újra kell szabályozni a pénzügyi rendszert
A látszattőke termelés korlátozásának legfontosabb eszköze: a pénzügyi szolgáltatások és szolgáltatók feletti globális kontroll megteremtése! Egy globalizált gazdasági rendszer egyszerűen nem létezhet globális pénzügyi kontroll nélkül, és a nemzetállamok alkalmatlanok a globális pénzügyi folyamatok felügyeletére. Fel kell számolni a pénzügyi rendszer fekete lyukait, ahol követhetetlenül tűnik el, áramlik, cserél gazdát a pénztőke. Meg kell szüntetni a többszintű származékos pénzügyi termékeket, és elkerülhetetlen az off-shore rendszerek ellenőrzés alá vonása. Meg kell szüntetni a tisztán hitelből való befektetések gyakorlatát. A banki pénzteremtési képesség korlátozása érdekében elkerülhetetlennek tűnik a bankrendszer erősebb felügyelete, esetleg részleges államosítása. A kormányoknak meg kell tanulniuk a tényleges bevételeikből gazdálkodni, el kell felejteniük a költségvetési hiány intézményét. Új hitelminősítőkre, könyvvizsgálókra, befektetési alap-kezelőkre, brókerekre van szükség a közbizalom helyreállítása érdekében. A régiek szinte kivétel nélkül megbuktak, vakok voltak a várható válság vonatkozásában.
Létre kellene hozni egy - az SDR-hez hasonló -, a világ legnagyobb gazdasági szereplőinek pénzéhez (Euro, Usd, Rubel, Yuan, Yen, Khaleeji) kötött mesterséges tartalékvalutát. Amennyiben egy állam (vagy régió) pénze a világ kulcsvalutája, ő a világgazdaság legfontosabb szereplője, mindenki más a „többiek" közé tartozik. A kulcsvaluta kibocsátója árainak, termelésének, fogyasztásának, pénzügyi rendszerének, tőkepiacainak, stabilitása kihat az egész rendszer stabilitására. Az USA már nem képes a világgazdaságban a korábbi kitüntetett szerepet betölteni, de valószínűleg a jelenleg legstabilabb valuta, az Euro sem lenne képes hosszú távon egy globalizált gazdasági rendszerben a fenti kívánalmaknak megfelelni. Az új világpénzzel egyszerűen tudomásul kell venni: a világgazdaság multipolárissá vált.
A világ sokat várt G20-ak londoni tanácskozásától, ám azt leginkább a kivárás jellemezte. A amerikai-brit tengely arra akarta rávenni a többieket, hogy összehangolt likviditásbővítéssel tegyenek még egy kísérletet a megbukott gazdasági struktúra feltámasztására. A német-francia tengely strukturális reformokat sürgetett, míg Kína egy új globális pénzügyi rendszer létrehozását sürgette. Senki nem tudta rákényszeríteni az akaratát a többiekre, az elfogadott határozatok óvatos lépéseket tartalmaznak mindhárom stratégiai irány megvalósítására. Egyelőre senki sem győzött, de nem is vesztett.
A válság második szakasza fájdalmasabb lesz
A túlfogyasztási rendszer fenntarthatatlanságának elfogadása nélkül a nemzetállamok válságkezelési kísérletei mind eredménytelenek lesznek. A nagy akarásnak, a sok adófizetői pénz elköltésének átmeneti látszateredményei lehetnek ugyan, de maga a rendszer nem gyógyul meg tőle. A válság első leépülési fázisa a túlfogyasztás által életrehívott többletkapacitások és látszatjavak leépülése miatt következett be. A második fázis a megalapozatlanul túlfogyasztó gazdasági rendszer fenntarthatatlanságával való szembesülés miatt fog bekövetkezni. Ez lesz a „válságtornádó" támadásának második, fájdalmasabbik szakasza. Az első szakasz közben és után még lehetett remélni, hogy a folyamat megfordítható, a hatása mérsékelhető. A második szakaszt viszont a teljes reményvesztés fogja jellemezni. Olyan tevékenységek, kapacitások, munkahelyek is áldozatul fognak esni a leépülésnek, amelyek egy új világgazdasági struktúrában életképesek lennének, ha túlélnék a nehéz napokat.
20-30 % körüli életszínvonal romlás, államcsődök, tüntetések, lázadások várhatóak még a gazdaságilag fejlett országokban is a második összeomlási fázis során.
A világgazdaság várhatóan 2009. folyamán belép a válság második összeomlási fázisába. Az új globális pénzügyi és gazdasági rendszer létrehozását célzó intézkedések hatékonyságától függ, hogy ezt követően a stabilizáció mikor következik be. A válság az új világgazdasági rendszer irányított felépítésével kezelhető lenne kb. 3 év alatt, de amennyiben a gazdaság az érdemi válságkezelő intézkedések elmaradása okán magára marad a bajaival, elhúzódó, akár évtizedes vajúdásra is számítanunk kell.
(A szerző közgazdász, a Budapesti Kommunikációs és Üzleti Főiskola Stratégiai Igazgatója.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése