Igazuk van azoknak, akik azt mondják, a 2010-es választás rendszerváltás volt. Így van. De nem csak az 1989-ben félbemaradt váltás fejeződött be. Magyarország végérvényesen átlépett a XXI. századba, még ha nehézkesen és tíz év késéssel is.
Ez a választás ugyanis nemcsak a múlt és a jövő, az "elmúlt hatvan év" és a "jövő" pártjainak összecsapása volt. A régi politikai elit maradványai megsemmisültek vagy halálos csapást szenvedtek, s romjaikon - vagy azokat éppen eltakarítva - követel helyet az új generáció. Téved azonban, aki azt hiszi, ezt a politikusok életkorára kell érteni. Szó sincs róla. Ezen a választáson az maradt állva, az nyert mandátumot, aki hitelesebben képviselte a XXI. század ígéreteit és lehetőségeit. Ennek megfelelően néhányan törvényszerűen, mások meglepetésszerűen arattak hatalmas győzelmet, vagy vallottak tragikus kudarcot.
Az MDF például a törvényszerűek közé tartozott: senki nem várt mást, mint hogy az SZDSZ-hez hasonlóan eltűnnek a térképről. Dávid Ibolya remegő hangú beismerése egy korszakot zárt le. Az antalli örökség ideje lejárt. Nem az MDF-fel van baj, hogy rosszul képviselték volna a néhai szabadkőműves miniszterelnököt, ebbe a képbe még Bokros Lajos jelölése is bőven belefért. Hanem a XXI. század nem kér ebből a se előre-se hátra furcsa irányzatból, amiről már annak idején sem tudtuk megmondani, jobbra vagy balra tart, velünk van-e vagy ellenünk. Antall József személyét lehet fetisizálni, de tény, hogy kevés népszerűtlenebb politikus volt nála a maga idejében, s ha fel kellene idézni bármit is korából, a legtöbb embernek talán csak a hintóból interjút adó Schamschula György jut az eszébe, esetleg a magyar-ukrán alapszerződés. Köszönjük Ibolya, viszontlátásra.
A választás másik nagy vesztese pedig a Jobbik. A nagy reményekkel teli, már kormányalakításra és második erővé válásra készülő nemzeti radikális párt csúnyán átalakult felmosóronggyá. Kudarcuk annál is inkább szembeötlő, mert vezetői toronyórát ígértek lánccal, ám még a rommá pofozott, közutálatnak örvendő MSZP-t sem sikerült maguk mögé utasítaniuk. Lehet örülni ennek a tizenhat százaléknak, és nyilván sokan fognak is, elvégre sikerült bejutniuk az Országgyűlésbe, ám nagyfokú szemellenzőt kell feltételeznünk Vona Gáborékon, ha nem vonják le a következtetéseket ebből a kapitális kudarcból. A Jobbikot ugyanis nem csak tagjainak hihetetlenül önfeláldozó, s túlzás nélkül kijelenthetjük, fanatikus munkája vitte előre, hanem az a páratlan történelmi helyzet is, amit az öszödi beszéd, a 2006-os rendőri őrjöngés és a balos kormány sorozatos önkényuralmi rendelkezései fémjeleztek. A Jobbik minden erőfeszítése ellenére képtelen volt kiaknázni ezt a helyzetet, és maga mögé utasítani az MSZP-t. Túlságosan bíztak magukban, túlságosan sok teret engedtek a szélsőséges szárnynak, és azt hitték, senkire sincs szükségük a világon, mert majd a Jóisten miniszterelnökké teszi Vonát. Hát, nem tette. És most ott áll a Jobbik letolt gatyával, néhány semmire sem jó parlamenti hellyel, egyetlen szövetséges, egyetlen civil támogató, egyetlen szakszervezet vagy bármiféle sajtó nélkül.
Két éve írtam egy cikket, amelynek címe: Miért lufi a Jobbik? A válasz egy lejáratókampány volt a Kuruc.infón. Hogy én ezt csak azért, mert sértődött vagyok, mert nem engedtek be a Jobbikba... így hangzott a szöveg. Nos, kedves Jobbik, látjátok már a saját lufitokat? Hatalmasra fújtátok, de mi lesz most? Lassan ereszt le, négy év alatt, vagy kidurran? Valami ilyesmi jut eszembe a helyzetről.
A Jobbikot leszavazta a történelem. Nem jutott be a XXI. századba. A jó munkáért megtisztelték egy jeggyel a páholyba, ahonnan végignézheti az előadást. Ha akar, még be is kiabálhat, neki elnézik. Magyarra fordítva, négy éven át a Parlamentben folytathatja, amit eddig is csinált: tüntethet és tiltakozhat. Másra nemigen fogja futni az erejéből. Talán ha előre is néztek volna, és nem csak akkor, ha valakit le kell gázolni, előrébb lehetnének. Innen azonban már csak lefelé vezet az út.
S végül a harmadik nagy vesztes a Civil Mozgalom. Bár csak kilenc megyében tudott listát állítani, 0,9% akkor is túl kevés. Seres Mária mozgalma sajnos túl gyenge ahhoz, hogy túléljen négy évet az országgyűlésen kívül, állami támogatás híján. Talán csak annyival vigasztalhatják magukat, hogy ők az egyetlenek, akik nem anakronizmusként buktak meg, azaz nem úgy, mint az MSZP vagy az MDF: ők túl korán jelentek meg, hiszen a civil kurázsi csak az elkövetkező években fog annyira kifejlődni, hogy életképes országos mozgalmak alakulhassanak. De talán egy ilyen mozgalomban helye lehet Seres Máriának, s az is lehet, hogy 2014-ben az Országgyűlésben találkozunk majd vele.
A legnagyobb győztes szavazatszám alapján lehet, hogy a Fidesz, de valójában sokkal érdekesebb az LMP mindent elsöprő sikere. Olyan győzelem ez, amire a sokat tapasztalt választási szakik is összevonják a szemöldöküket, és azt hümmögik: na-na! Itt valami nem stimmel. És tényleg nem.
Elég, ha azt a kérdést feltesszük: mit keresett az LMP főhadiszállásán hivatalos látogatáson féltucat (!) külföldi követség delegációja? Mióta szokás idegen országok részéről szimpátiát nyilvánítani egy választáson induló párt felé, ráadásul ilyen nyíltan, a diplomáciai semlegesség elvét ilyen durván semmibe véve? Normális országban azonnal magához rendelné a nagyköveteket a miniszterelnök, hiszen ez a belügyekbe való beavatkozás. Képzeljük el, mit szólna a szlovák vagy a szerb kormány, ha a magyar nagykövet tiszteletlátogatást tenne valamelyik magyar pártnál az ottani választás napján. Ez az új, ismeretlen, a fene tudja, honnan előmászott pártocska pedig - élén Szakasits Árpád dédunokájával, Schiffer Andrással - lazán a műszerfalra rakott lábbal, homlokra tolt napszemüveggel, kezében sörrel tolat be a Parlamentbe, miközben semmit nem tudunk róluk azon kívül, hogy fiatalok, lazák és performance-előadásokat tartanak a Kossuth téren. Megjelenésük és felszárnyalásuk nem valamiféle sötét összeesküvés bizonyítéka, hanem egyetlen dologé: pénzzel és kapcsolattal bármit el lehet érni Magyarországon. Ez a politika nem más. Ugyanaz, mint amit eddig is megszoktunk, csak pofátlanabbul. Néhány tízmillió forint, néhány telefon, és egy aprócska országban, ahol egy világviszonylatban szerény vagyonú vállalkozót is nagy hatalmú milliárdosnak látunk, csak ámul-bámul, és nézi, amint a zöld figurás fiúk bemasíroznak az ország házába. Oda, ahol még ki sem hűlt az SZDSZ-es képviselők széke, ahol Fodor Gábor nemrég azt mondta: szeretné, ha Magyarországon is lenne egy zöld párt. Nahát, pont egy ilyen.
Magyarország, üdvözlünk a XXI. században. Pont olyan lesz, mint a XX., csak más nevekkel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése